Meglepődve tapasztaltam, mekkora vihart kavartam a Fejemre nő a gyerekem című cikk megírásával.

Akik egy kicsit is körülnéztek az oldalon, láthatják, hogy nem egészen három hete kezdtem el írni a blogomat, többek között azzal a szándékkal, hogy megosszam gyermeknevelési tapasztalataimat más szülőkkel. Lehet unalmas, száraz "disszertációnak" tűnt a cikk, de nézzétek el nekem a stílusbeli hibáimat, még nem igazán volt időm rátalálni a "saját hangomra".

Az idézett módszerről pedig azért írtam, mert nekem bejött. Nagyon sok szakirodalmat elolvastam már, mert elég különböző személyiséggel rendelkeznek a gyermekeim, de ennél éreztem azt, hogy annyira gyermekközpontú, talán még működhet is. Lehet bírálni, idiótának bélyegezni dr. Ginottal együtt; azt gondolom, minden szülőnek saját magának kell tudni, hogy milyen a gyermeke és a harmonikus hétköznapok kialakításához milyen módszerek, tippek, akár trükkök jönnek be.

Ahogy többen is írtátok, a gyermekek nem egyformák és ezért nem is lehet őket egyformán kezelni. Tapasztalatom szerint a gyermek csillagjegye és a születési sorrendben elfoglalt helye nagymértékben befolyásolja a személyiségét és természetesen az őt körülvevő család is. De  igazából az első kettő az, amin nagyon nehezen lehet változtatni, esetleg csiszolni a negatívumokat vagy erősíteni a pozitív tulajdonságokat, de alapvetően egy csendes, visszahúzódó gyerek soha nem lesz a társaság középpontja, és egy cserfes másodszülött sem lesz mintagyerek.

Példákat azért nem írtam, mert úgy gondoltam, hogy első körben ismertetem a módszer lényegét, ami lehet, hogy túl szárazra sikerült, aztán a folytatásban jönnek majd a példák, épp azért, mert ugyan a módszer ugyanaz - a csendes meggyőzés - de mégis más.

A konnektorban turkálás elég sok hozzászólásban feltűnt. Mi ezt például úgy oldottuk meg, hogy már egészen pici korukban bedugdostuk a "gyermekzárat" a konnektorokba (a pontos nevét nem tudom, ezért így írtam), és onnantól kezdve nem kellett azon izgulni, hogy mi történik, ha belenyúl. Ennek ellenére, amikor úgy láttam, hogy érdeklődik a konnektor iránt, megfogtam a kezét, elhúztam, és elmagyaráztam, hogy miért nem szabad hozzányúlni. És lehet, hogy ez most nagyon limonádésnak tűnik, de mindenesetre megoldást nyújtott arra, hogy nem kell izgulnom és ordíbálnom, ha a konnektor közelében van a gyerek. Természetesen azt is megértem, ha valaki ijedtében rákiabál a gyerekre és úgy rántja el a konnektortól, de a beszélgetést és a magyarázatot a kiabálás nem válthatja ki. Ráütni egy csecsemő kezére pedig azért nem érdemes, mert ő még nem érti, hogy mit akarsz. Sokkal többet tanul abból, ha olyan hangnemben beszélsz vele, amit még nem használtál és akkor rád fog figyelni és valószínű, hogy nem az első alkalom után (nekem is jónéhányszor el kellett magyaráznom), de meg fogja érteni, és ez a lényeg: nem nem azért nyúl majd a konnektorba, mert attól fél, hogy rácsapsz a kezére, hanem, mert meg fogja érteni, hogy veszélyes.

Nekem mély meggyőződésem (7 év gyermeknevelési tapasztalattal), hogy büntetéssel, főleg veréssel nem lehet gyermeket nevelni. Ideig-óráig megoldhatod büntetéssel, veréssel a problémát, de nagyobb korában biztos nem neked fogja elmesélni az első szerelmét, és nem neked fog beszámolni a sikereiről, kudarcairól.

És most ne gondoljátok, hogy holmi hippi anyuka vagyok, aki mindent ráhagy a gyerekeire és az év anyukája címre tör. A nagylányom szerint elég szigorú anya vagyok, de ezt nem büntetéssel oldom meg, hanem rengeteg kompromisszummal. Nem egyszerű és ráadásul rengeteg időt igényel, de hiszem, hogy ez idővel megtérül és csak hasznára lesz a gyerekeimnek.

Hiányoltátok a példát, most írok egyet: a nagylányomról tudni kell, hogy közösségben tökéletesen viselkedik, soha nem volt rá panasz az óvodában és most az iskolában sincs. Viszont a feszültséget, ami egész nap felgyülemlik benne, mivel rengeteg új információ, inger éri, valahol ki kell adni magából és ez hol máshol lenne, mint otthon. Otthon pedig én vagyok az, akire ráömleszti az egész nap magában hordott érzéseit, jókat és rosszakat is. Bizony van olyan, amikor dühöng és régebben nagyon is tehetlennek éreztem magam, és persze rossz anyának, akinek nincs türelme a gyerekéhez, ráadásul nem is érti meg, stb. Amióta elolvastam dr. Ginott könyvét és alkalmazom a módszereit, teljesen máshogy zajlanak a délutáni beszélgetéseink. Nem veszem át tőle a dühét, nem kiabálok én is, nem küldöm a szobájába, hanem teljesen tárgyilagosan elismétlem a tőle hallottakat. Megerősítem abban, hogy megértem az érzéseit, de nem oktatom ki arról, hogy neki most nem szabadna dühöngenie vagy egyáltalán mit kellene tennie. Ugyanis, amikor hallja, hogy megértettem, amit mond és együttérzek vele, egy pillanat alatt lecsillapodik és pár perc alatt végez a házijával.

A tanító nénije szerint igazi kis közösségi emberke, aki fantasztikusan viselkedik a társaival. Tehát azért kapok visszaigazolást arról, hogy nem végzem rosszul a dolgomat.

Az is felmerült kérdésként, hogy tisztázni kellene, hogy mi is az a büntetés. Régebben az ún. "time out" módszert alkalmaztam, aminek az a lényege, hogy kivonod a gyereket a forgalomból, hogy lecsillapodjon és legyen ideje átgondolni a történteket. Nekem ez a módszer egyáltalán nem jött be: a nagylányom bekapcsolt egy hangoskönyvet és közben rajzolgatott és esze ágában sem volt azon tanakodni, hogy legközelebb mit is kellene tennie. A kicsi úgyszintén, amikor becsuktam az ajtót még sírt, de néhány másodperc múlva már hallottam, hogy vidáman "olvasgat" a könyveiből vagy épp babázik.

Tévénk nincs, tehát azzal nem tudom őket büntetni, hogy nem nézhetnek mesét. Az esti mese olvasás megvonása pedig az a kategória, amire Vekerdy Tamás is azt mondja, hogy a nyugodt alváshoz, pihenéshez való lehetőséget ne vegyük el a gyerektől, ezzel nem szabad büntetni.

dr. Ginott módszerét lehet szeretni, utálni, éppúgy ahogy dr. Spockot vagy újabban a Suttogót. Senkinek nem kötelező magára venni ennek a módszernek a használatát, én csak megmutattam, hogy nekem mi hozott megoldást a problémáimra. Igaz, hogy még nekem is sokat kell fejlődnöm, pont azért, mivel a gyerekeim napról napra változnak és nem lehet mindig ugyanazokat a módszereket alkalmazni minden gyereknél. Lehet, hogy két év múlva jön egy új irányzat és akkor azért fogok lelkesedni, ha segít a gyermekeimmel való kiegyensúlyozott kapcsolatban.

DE: a büntetést és a verést SOHA nem fogom elfogadni, mint gyermeknevelési módszert.