Kora tavasszal, amikor elkezdődött a jó idő, rengeteget kirándultunk a lányokkal; apró kis falvakon autóztunk keresztül, minden faluban volt temető, templom, amiket meg is néztünk. Így a kettő kapcsán sikerült néhány kínos kérdéssel szembesülnöm. "Mama, mi az a halál? Te is meg fogsz halni? És én? Akkor te mit csinálsz?" A kérdések pedig csak özönlöttek, én pedig kapkodtam a fejem,  mit válaszoljak, hiszen  még saját magam számára sem tisztázott ez a dolog. Felkészülés nélkül pedig szinte reménytelen érdemben válaszolni a gyerekek kérdéseire.

Ez a téma azt gondolom, a legtöbb családban tabu, és csak szükség esetén hozzák elő, amikor már nagyon muszáj. Ha őszinték akarunk lenni, kevés szülő mondhatja el magáról, hogy  "otthon van" a halál témájában, hiszen ki az, aki a harmincas évei közepén vagy akár negyvenévesen pontosan tudja, mi történik akkor, amikor meghalunk, nem tudjuk, mitől félünk, hogyan kell rá felkészülni; egyáltalán valahogy nem illik beszélni ezekről a gondolatokról. Akkor, hogyan tudunk válaszolni a gyerekeink kérdéseire?

A halottak napja kapcsán sok családban felmerül, vajon elvigyék-e a gyerekeket a temetőbe, hiszen ezáltal óhatatlanul is előbukkannak a fenti kérdések, melyekre eddig még nem kellett válaszolni. A szülőknek nagy fejtörést szokott okozni, hogyan magyarázzák el a halált, a halál utáni életet és tulajdonképpen mi  is van a temetőben.

Az elmúlt napokban a mi családunkban is többször szóba került a halál, a temetés, a halottakra emlékezés, gyertyagyújtás szokása. Miközben készülődtünk, eszembe jutott, hogy én mennyire élveztem gyerekkoromban a halottak napját. A nagymamám mindig rengeteg finomságot készített, összegyűltek a rokonok és amikor besötétedett, együtt mentünk a temetőbe. Ilyenkor mindenki olyan más volt, kicsit szomorú, kicsit ünnepélyes, és kicsit elnézőbb a folyton kérdező gyerekkel. Mialatt gyújtogattuk a gyertyákat, halkan beszélgettünk a halottainkról, imádkoztunk , ma is őrzöm ezeknek az estéknek a hangulatát.  Valószínű ennek köszönhető, hogy szívesen járok temetőbe, nagyon szeretem nézni a gyertyák lobogását; jó egy kicsit megállni, megpihenni a mindennapi rohanásban, emlékezni a szeretteinkre és egy kicsit elgondolkodni, hová is tartunk.

A régmúltban a gyerekek halálhoz való viszonya teljesen más volt; hiszen természetes módon ismerkedtek meg a halállal: látták az állatok levágását, és a mindennapi élet része volt a családtagok, rokonok elvesztésének megélése, a virrasztás, a közös gyász.

A téma szakértője, Polcz Alaine szerint régen a haldoklásnak is megvolt a ritusa. A kisgyermekeket is elvitték a haldoklóhoz, aki elbúcsúzott a gyermektől és hagyatkozott: szellemi, lelki és érzelmi tanítást hagyott hátra. Régen a generációk egymásnak adták át a tudást az élet-halál kérdéséről, nem kellett külön magyarázkodni a temetésről, szertartásról - a gyerekeknek ott is megvolt a maguk feladata: énekeltek, imádkoztak, gyertyát gyújtottak. Később pedig gondozták a sírt, locsolták a virágokat.

Polcz Alaine úgy gondolta, fontos a kisgyermekeket elvinni a haldoklóhoz, hogy lássák a halál előtti állapotot, mert különben a halálhoz vezető út, a halál folyamata titokban történik, ezáltal rémisztővé válik.

Nagyon sok szülő még azt is dilemmaként éli meg, hogy valamely közeli családtag temetésére elvigye a gyereket, nemhogy elköszönjenek a haldoklótól. Pedig ahhoz, hogy a szeretett személy halála feletti gyászt fel tudják dolgozni, szükség van az őszinte beszélgetésekre, az érzelmek kimutatására és ez alól a gyerek sem lehet kivétel. Egyes vélemények szerint már az egyéves gyermek is képes gyászolni, és ez nagyon jó, mert azt bizonyítja, hogy egészséges a lelke, képes a kötődésre és a gyász megismerésével az elengedésre is, ami szintén nagyon fontos tapasztalat.

A szertartások nagyon fontosak nemcsak a felnőtteknek, a gyerekeknek is - a temetés a gyászfolyamat kulcsfontosságú eseménye; fontos szerepe van a lezárásban és az újrakezdésben. Ezért nem szabad félni attól, hogy elvigyük a gyereket a temetésre, mert a szertartás és az utána következő ünnepélyes emlékezés (halotti tor) mind-mind segítik a gyermeket a halál megértésében.

Éppen ezért nyugodtan kijárhatunk a temetőbe is emlékezni . Mostanában egyre több helyen láttam nemcsak virágot és gyertyát, hanem gyerekrajzokat és apró kis ajándékokat a sírokon. Ha együtt éljük át a gyerekekkel a gyászt, figyelünk az ő kis érzelmeikre, és hagyjuk őket elbúcsúzni és emlékezni a saját kis eszközeikkel (pl. szokások megtartása, rajzolás, ajándék készítés, fénykép nézegetése), segítjük őket abban, hogy elfogadják: a halál az élet velejárója.

Honnan kaphatunk segítséget a halál témájára való felkészülésben?

Polcz Alaine könyve, a Meghalok én is? A halál és a gyermek című kötet, a halált az éppen csak kezdődő élet szemszögéből ragadja meg, ráébresztve az olvasót a halállal szembesülő gyermek félelmeire, küzdelmeire, bölcsességére.
Polcz Alaine évtizedeken át dolgozott haldokló gyermekek mellett, megismerte azokat a reakciókat, melyek a halált sohasem elfogadható tényként vagy éppen az élet természetes lezárásaként kezelik. Az ezekből leszűrhető tapasztalatok segítséget nyújthatnak a megértésben és  elfogadásban.

Mint tudjuk, a mesének gyógyító ereje van, ez a halál témájánál sincs másképp. Olvassátok el A halhatatlanságra vágyó királyfi történetét ! A mese elején a királyfi nagyon szomorú, mert megtudja, hogy meg fog halni. Ezzel a nyilvánvaló igazsággal az emberek többsége nem törődik, neki azonban lehetetlen ugyanúgy folytatnia az életét, ahogy eddig tette, ezért elhatározza, hogy megkeresi a halál elleni orvosságot, vagyis elkezdődik az útja a halhatatlan lélek és a halhatatlanság megtalálására.

 Te mit gondolsz, van helye a halál témájának a gyermeknevelésben?