A dackorszakot a kétévesek kiváltságának szokás tulajdonítani, de valójában már 15 hónapos korban elkezdődhet.

Tipegő korú gyermekünk már tisztában van vele, hogy nem elválaszthatatlan tőlünk és valójában nem is nagyon igényli, hogy folyamatosan a nyomában legyünk és ellenőrizzük.

Érdekes és izgalmas időszak ez a gyermeknevelésben (bár a tipegők szülei biztosan nem így fejeznék ki magukat!); a későbbi harmonikus szülő-gyerek kapcsolat alapjait itt rakhatjuk le, ezért nem mindegy, hogy reagálunk tipegőnk viselkedésére.

A legtöbb probléma abból szokott adódni, hogy a tipegő folyamatosan fedezi fel az önállóság örömeit és természetesen harcol, ha valaki ebben meg akarja akadályozni. Egyre több mindenre mond "nemet", és kedvenc szavajárása: "anya, majd én egyedüj". Dacol és veszekszik velünk, elutasítja a segítségünket, ha azonban otthagyjuk, sír utánunk és kapaszkodik,  mégis vegyük fel, etessük meg, stb.

Ez a "se veled, se nélküled" állapot nagyon fárasztó tud lenni nemcsak az anyának, hanem a babának is. Önálló szeretne lenni, de mégis nagyobb biztonságban érzi magát az ölünkben. Nehezen viseli, hogy hatalmat gyakorlunk felette, máskor viszont úgy érzi, jobb lenne, mégis kisbabának maradni.

Az egyéves kortól kezdődő időszak során a baba kialakítja a saját ízlését és ennek érdekében bizony ütközni is képes velünk. Sok édesanya úgy érzi, már nem is szereti a tipegője, mert akkor nem lenne képes őt megütni, megrúgni, meg egyáltalán olyan "lehetetlenül" viselkedni, főleg mások előtt.

Pedig ennek pont az ellenkezője az igaz: a baba még mindig bennünket szeret a legjobban, hozzánk kötődik a legszorosabban, viszont védeni akarja a saját érdekeit is, és a testi fejlődés diktálta függetlenedés gyakran ellentmond annak, amit a szeretet diktál neki.

Nagyon fontos, hogy megértsük, a tipegő nem szándékosan dacol velünk és produkál dührohamokat: ez a testi fejlődésének természetes velejárója. Nem viselkedhetünk vele a továbbiakban is úgy, mintha kisbaba volna, de még nem is a tetteiért felelősséget vállaló kisgyermek.

Szüksége van a segítségünkre, vigasztalásunkra, mert különben nem boldogul ezen a rögös úton. Meg kell találnunk az "arany középutat", melynek során lehetővé kell tennünk tipegőnk számára, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, ugyanakkor megvédjük a nagyobb bajoktól. Elősegítjük, hogy kipróbálja magát, de tompítjuk hibáinak élét, egyértelművé tesszük számára, hogy hol vannak a határok, mi számít elfogadható viselkedésnek.

A tipegő már ügyesen jár, beszél és képes az önálló játékra; értelme viszont elmarad még a háromévesekétől. Sok-sok tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy megértse a világot, legyünk ebben a támasza.

A dackorszak nehéz hónapjaiban az lebegjen a szemünk előtt, hogy tipegőnk gondolkodásának fejlődésével a benne kavargó érzelmi viharok is elcsitulnak és hamarosan okos, értelmes, kezelhető kisgyermekünk lesz.

A mindennapi  helyzetek megoldásához néhány gyakorlati tanácsot olvashattok az alábbi cikkekben: (természetesen lesz még folytatás ötletekkel, praktikákkal)

 http://okosanya.blog.hu/2009/05/10/gyermekunk_masodik_es_harmadik_eleteve

 http://okosanya.blog.hu/2009/05/11/a_masodik_es_harmadik_eletev_gondjai_es_megoldasai

Kikapcsolódásként pedig egy vers a hisztiről: benne van a lényeg és a megoldás, mert tudjátok: "jól csak a szívével lát az ember".

 Nálatok mi a helyzet a dackorszakkal? Hogy élitek túl?