Manapság nagy divat lett mindenféle fejlesztő foglalkozásokra cipelni a gyermekeket, nehogy lemaradjanak valamiről, ami a későbbiekben elősegítheti előmenetelüket. Nem vicc: már 3 hónapos kortól lehet például angolt tanulni a babáknak.
Trendi anyukák szívesen versenyeznek, hogy melyikük gyermeke állt fel előbb, indult el, kezdett beszélni, stb. Pedig a gyermek fejlődését nem lehet felgyorsítani. Nem taníthatjuk meg a babát korábban járni, mint ahogy a természet rendeli, vagy bármi másra, amire ő maga még nem készült fel.
Különböző gyors tanulási módszerekkel el lehet érni, hogy a gyermek felszedjen készségeket, amelyek ismétlés által automatikussá válnak. Ily módon akár még írni is meg lehet tanítani jóval az iskolába kerülés előtt. De amíg nem elég idős ahhoz, hogy ezeket valóban meg is értse, addig az ilyesmi inkább csak szemfényvesztés. Nincs értelme a fejlődés sürgetésének - az erőltetés többet árt a gyermeknek, mint amennyit használ.
"Ugyanis a kisgyermek magától áll fel és indul el, ahogy magától tanul meg beszélni, így egész fejlődése, személyiségének érése mind-mind spontán és szabad folyamatokhoz kötött - melyekben a legfejlesztőbb tevékenység a szabad játék." (Vekerdy Tamás)
Az elmúlt évtizedekben több kísérletet folytattak és különböző kutatásokat végeztek a gyermekfejlesztés terén, amely arra lett volna hivatott, hogy megtalálják a "sikeres gyermek=sikeres felnőtt" recepjét. Ebből kettőt emelnék ki:
- Glenn Doman amerikai neurológus 1964-ben írt egy könyvet arról "Hogyan tanítsam kisbabámat olvasni?". A könyv azt állította, hogy minél korábban tanul meg egy gyerek olvasni, annál tehetségesebb lesz minden téren. Ennek érdekében a gyermekek kezére, lábára cédulákat ragasztottak, és az egész lakást is "telecetlizték". Már óvodáskorban (sőt előtti időszakra is) javasolta az olvasástanítást, melynek eredményeképpen a szülők megrohamozták az óvodákat követelve a fenti módszer alkalmazását. Rövid időn belül azonban megjelentek az első gyermekgyógyászati szakvélemények, melyek bemutatták a módszer neurotizáló hatását.
- Az Amerikai Egyesült Államokban az 1962-es ún. "szputnyiksokk" után számtalan fejlesztő, korai tanítási program indult annak érdekében, hogy a népesség azon rétegeit, csoportjait felzárkóztassák, melyekből a legtöbb deviáns fiatal kerül ki. Úgy gondolták, hogy korai fejlesztéssel, tanítással - amely bepótolja a kedvezőtlen környezet okozta lemaradást- be tudják illeszteni őket a társadalomba. A kezdeti sikerek után azonban a program elindítóinak be kellett látniuk, hogy az eredmények ugyan nagyszerűek voltak, de nem tartósak. A felmérések alapján megállapították, hogy a gyermekek, mire elérték a 9-10-11-ik évet, fejlődésük megtorpant és a kedvező körülmények közül érkező, de az iskola előtt nem tanított gyermekek fejlődése messze lehagyta őket.
A szülői lelkiismeret-furdalásunk, hogy a nagy rohanásban nem tudunk elég időt tölteni gyermekünkkel; a gazdasági változások, a teljesítmény kényszere főleg a mostani "válságos időkben" mind arra ösztönöz bennünket, hogy "mindent" megadjunk gyermekünknek.
De mi is az a "minden", amire valójában szüksége van a gyermekemnek, hogy boldog és sikeres legyen az életben?
Már a pocakunkban kezdődő szeretetteljes kapcsolatra, testi és lelki értelemben vett érzelmi biztonságra - majd szabad játékra, mesére, dúdolókra, mondókákra, versikékre, különböző kreatív tevékenységek (homokozás, gyurmázás, festés, stb.) lehetőségére, beszédben és cselekvésben jó mintákra, melyeket utánozhat.
Tehát a gyermeknek érzelmi biztonságot adó, ingerdús környezetre van szüksége ahhoz, hogy kedvezően fejlődjön, ami egyébként spontánul folyik.
Három-négy éves kortól pedig olyan óvodára, amely ugyancsak az érzelmi biztonságot adja meg elsősorban és a fenti lehetőségeket biztosítja - gyermektársaságban.
Neked mi a véleményed erről? Gyere és oszd meg velünk!
Utolsó kommentek