Okos Anya kreatív gyermeknevelés

A születési sorrendnek (vagyis, hogy gyermekünk elsőként, másodikként, késői gyermekként, középső gyermekként, egykeként, stb. került-e családunkba) jelentős hatása van a gyermek személyiségére, jellemére és képességeire nézve.

Jellemző személyiségjegyek:

• Elsőszülött: általában ők a legokosabb gyerekek a családban, rendszerint ők szerzik meg a legmagasabb képzettséget és igen komoly gondolkodásúak.
• Másodszülött: könnyen kezelhető gyerekek, kevesebbet szoronganak az iskolai eredményeik miatt, jobban érdekli őket a többi gyerekkel való barátkozás. Inkább a járatlan utakat választják.
• A legfiatalabb gyermek: ők rendelkeznek a legtöbb önbizalommal, rendszerint nem kérnek segítséget, inkább maguk rendezik ügyes-bajos dolgaikat. Általában azzal is ők vannak leginkább tisztában, miként kerülhetnek ki ép bőrrel mindenféle helyzetből.
• Egyke: jobban kijönnek a felnőttekkel, mint a gyerekekkel, és keresik is, hogy miként vonhatnák magukra a nagyok figyelmét. Valószínűleg jó vezető válik belőlük.

A születési sorrend számos módon befolyásolja a gyermeket. Itt van például az elsőszülött, aki bizonyos ideig, de legalábbis a második testvér érkezéséig, egyedül birtokolt bennünket. A korai években a szülők osztatlan, csak rá irányuló figyelme megmagyarázza, miért van az, hogy az elsőszülöttek általában a legintelligensebbek a családban.

Aztán ott van a szülői oldal. Az ember rengeteget tanul első gyermeke felnevelése során - ő a család kísérleti nyula, ahogy mondani szokták. Mire a második gyerek megérkezik, sokkal nyugodtabban, magabiztosabban látjuk el a szülői teendőket.

Sikertippek:

• Amennyire csak tőlünk telik, igyekezzünk elkerülni a testvérek összehasonlítását. Az emberben mindig benne van a késztetés, hogy összehasonlítsa gyermekeit; például azért, hogy a kisebbet arra sarkallja, kövesse az idősebb példáját. Ez a módszer azonban rendszerint visszafelé sül el. Egyetlen gyerek sem szereti, ha egyéni képességeit testvére adottságaihoz hasonlítják. Hagyjuk inkább, hogy minden gyermekünk egyedi, sajátos személyiséggé fejlődhessék.

• Támogassuk gyermekeink személyiségének kibontakozását. Az, hogy valaki elsőszülöttként érkezik egy családba, még nem jelenti automatikusan azt, mindenképpen olyan is lesz, mint általában az elsőszülöttek. Sok függ attól, mások milyennek látják őt, és milyen egyéni tapasztalatokat szerez a családon belül.

Az első életévben a babának csupán melegségre, sok testi közelségre, gyengédségre, megszólításra, simogatásra, törődésre van szüksége és természetesen kielégítő testi ellátásra táplálás és tisztántartás formájában.

A kisbaba már születésétől fogva lát, hall, érzi a szagokat és az ízeket.  A baba sírására a szülőknek mindig reagálni kell, mert a sírás nemcsak éhséget vagy fájdalmat jelezhet, hanem magányosságot vagy unatkozást is kifejezhet.

Úgy négy hónapos korban kezd a kicsi fogni, a megkaparintott tárgyakat a szájához viszi, hogy környezetét kézzel és szájjal is felfedezze. Hat-hét hónaposan  a  baba hasra fordul, lassanként elkezd kúszni, majd kilenc-tíz hónaposan mászni. Az önálló járást  kb. egyéves korban tanulja meg.

Eleinte tehát teljesen kiszolgáltatott. Hat-nyolc hónapos korban tanul meg mozogni, és így csökkenni kezd tehetetlensége. Erőteljes felfedezési vágy támad benne A kisbaba gondolkodási folyamatai is fokozatosan érnek. Nyolc-kilenc hónaposan megtanulja, hogy a személyek vagy tárgyak akkor is léteznek, ha nem látja őket (tárgyállandóság). Ez is fontos fejlődési lépés az általános tehetetlenségből. Korábban a kisbabának ahhoz, hogy jól érezze magát, egészen szoros kapcsolatra volt szüksége szüleivel, hordozni kellett ("karonülő"), hogy a világgal az őt nevelő személy bitonságos karjából ismerkedhessen.

Az alapvető szükségletek: a közelség, a melegség és a védettség.

A baba élete első napjától kezdve tanulja a nyelvet a hallás és a fokozatos utánzás segítségével, és körülbelül egyévesen ki tudja mondani az első szavakat.

Minél erősebb a baba kötődése a szüleihez a beszéd előtti időszakban, annál intenzívebben éli meg majd az idegeneket  "idegenként". 8-9 hónaposan  fellép az ún. "nyolchónaposok félelme" vagy másképp a "félelem az idegenektől" korszak. Ahogy növekszik a kisbaba nyelvi kifejezőkészsége, úgy tűnik el ez a félelem.

Hét-kilenc hónapos korban kezdi a kicsi felfedezni, hogy az érzéseit meg tudja osztani másokkal és a gesztikulálás, az arcjáték és a szemkontaktus segítségével más dolgokat is kinyilvánít.

A kisbabában fokozatosan kialakul egy kép önmagáról. Növekvő mozgásfejlődésével "mindenhatónak" érzi magát. Képes valamit elérni, s ettől őrülten jónak és nagyszerűnek érzi magát, mintha ő lenne a világ közepe.

A kisbaba kezdetben gyámoltalan, a szüleire utalt lény. Ha  sokáig hagyjuk éhezni vagy hosszasan fáj valamije, esetleg szomorúnak és magányosnak érzi magát, ez elbizonytalanító megrázkódtatásokhoz vezethet. Ezután  már nehezen lesz képes bizalmat kialakítani. Ez a megrendült bizalom az önmagába vetett bizalom fejlődését is károsítja, ami agresszív magatartás zavarokhoz vezethet.

Az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt a gyerekek és fiatalkorúak által elkövetett erőszakos cselekedetek száma.

A technika vívmányainak hála ma már videomegosztókon "csodálhatjuk", hogy verik társaikat a gyerekek vagy alázzák meg élvezettel tanáraikat. Az utóbbiról szóló videót itt nézhetitek meg:

Az egyes tudományágak különböző elméleti modellek létrehozásával próbálták megmagyarázni az agresszió kialakulásának okait, melyekben központi szerepet kapott a szülői minta.

A gyerekekkel való foglalkozás során mindannyian követünk el hibákat. Ez egészen addig nem árt a gyerekeinknek, amíg úgy szeretjük és fogadjuk el őket, amilyenek és érzik, hogy figyelünk rájuk. Azonban, ha hibás szülői magatartás hat rájuk, vagy  félelem és feszültség légkörében nőnek fel, már sérülnek.

Tudomásul kell vennünk, gyermekünk sorsa a mi kezünkben van,  nekünk kell megakadályozni gyermekünk negatív irányú fejlődését.

A héten indítok egy cikksorozatot, ami a különböző életkorú gyermekek érzéseiről, természetes szükségleteiről fog szólni, illetve, hogy ezekből milyen következtetéseket lehet levonni a velük való bánásmód kialakítása során.

Reményeim szerint a sorozattal segítséget nyújthatok a problémás esetek jobb megértéséhez és szülői felelősségünk maximálisabb felvállalásához.

Hajnali 6-kor nézem az újságot, az első oldalon meg is akad a szemem az alábbi címen: Nem tudni, mi kötelező, mi nem az oviban. Hoppá, gondoltam, úgyis holnap beiratás, biztos, valami hasznos segédlet a szülőknek.

Hát, igen, ez még az első kávé előtt volt. Mert egyébként, hogy is gondolhattam volna, hogy egy megyei napilap első oldalán olyan cikk szerepel, amiben felsorolják például,  mit pakoljak az oviszsákba?

Tovább olvasva a cikket, megállapítottam, miről is van szó: Szabó Máté országgyűlési biztos nehezményezi, hogy a szülőknek az óvodai étkezés fizetésén kívül bizony még jónéhány dolgot "be kell szolgáltatni" az óvodába. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a szülőnek mindezt a gyermek saját érdekében kell tenni, mert aztán az elmulasztásnak következményei  voltak, vannak és (szerintem) lesznek is.

Az óvodás évek alatt folyamatosan morgolódtam, mert én még az "átkosban" nőttem fel, ahol az oktatás ingyenes volt (oké, tudom, annak vége, de akkor is, a törvény szerintem változatlan maradt ezen a téren), és az istennek sem értettem, miért kell nekünk állandóan mindenféle dolgot vásárolni az óvodába. Példának okáért nekünk kellett vinni: szappan, WC-papír, fogkefe, fogkrém, szalvéta, papírzsebkendő. Ha fogytán volt a színező eszköz, vagy a festék, ragasztó szintén a szülőnek kellett pótolni. Minden héten 1 nap gyümölcsnap, amikor kötelező volt gyümölcsöt vinni a gyermeknek, hogy ezzel példát mutassunk az egészséges étkezéshez.

Egyébként a morgolódásom oka nem közvetve a "beszolgáltatás", hanem az elosztás volt. Ugyanis én mindenből a legjobb minőségűt vettem meg, mivel "itthon is azt használjuk, akkor az óvodába miért ne azt vigye" logika alapján. A többi szülő persze jót röhögött és lazán bevitte a tescos zsepit (na jó, nem mindegyik).

Aztán mikor a pici lányom panaszkodott, hogy a papírzsebkendőket szétvágják és abba kell belefújni az orrát, esetleg még rá is szól az óvónő valamelyik társára, hogy abban a hónapban még nem hozott zsepit, úgyhogy ne használja a közöset; vagy a fogorvos által is javasolt Elmex fogkrém helyett valami gagyi fogkrémet használhatott csak, nem beszélve arról, hogy a szép fehér rajzlapok helyett olyan papírt kaptak csak rajzolásra, amit, azt hiszem stencil papírnak hívnak (lyukacsos széle van), eléggé elöntötte az agyamat a köd. De a gyerek érdekében bölcsen hallgattam, mert ki tudja. Gyümölcsnapokon pedig nagy ritkán kapott csak abból a gyümölcsből, amit vitt, mert mindig sikerült az óvónéniknek megindokolni, hogy azt a gyümölcsöt éppen miért nem szeletelték fel aznap.

Ilyen előzmények után szinte naponta szembesültem a ténnyel, hol van az, amit mi vittünk? Akárhányszor elmentünk pisilni, soha nem láttam olyan mintás WC-papírt, amit mi vettünk és a lányom sem emlékezett rá, hogy azon a szokványos papíron kívül mást kaptak volna.

Ami feltette mindezekre a koronát, az az volt, meguntam, hogy  a nevünk állandóan kint volt a "szégyentáblán" (néhány szülővel így neveztük el a faliújságot, mert kb. ez volt az üzenete), mivel néhány nappal később vittünk valamit. Felírtam a bevásárló listát a férjemnek: szerezzen be mindent a METRO-ból és akkor egy évig biztosan nem lesz gondunk az ovira. Ő ezt a csomagot  lelkesen be is szállította a gyermeknevelő intézménybe és megnyugodtunk, milyen okosak voltunk. Igen, decemberig: aztán újra kikerült a nevünk ... És akkor azt mondtam, hogy IDE, SOHA TÖBBET NEM HOZOK SEMMIT! Egyszerűen nem hiszem el, hogy a gyerekem 4 hónap alatt elhasznált 400 db papírzsebkendőt, 16 tekercs WC-papírt és 200 db szalvétát, a többiről nem beszélve.

Miután kidühöngtem magam,  másnap kedvesen és udvarisan megkérdeztem az egyik óvónénit, valóban kell hoznunk nekünk is a felírt dolgokat? Szerencsére azt válaszolta, nem, csak véletlenül került ki a nevünk a faliújságra. Ugye, milyen aranyos?

Mindezek után szeretném kérdezni T. Ombudsman Úr, hogyan gondolta másként megoldani a felmerült problémát? Miből gondolja, ha eddig nem tudták az óvodák kigazdálkodni a feladatuk ellátásához szükséges költségeket, akkor ezután menni fog? Vagy lehet, hogy az óvónők titokban nagykert nyitottak a szülők által bevitt holmikból és most ezt akarja felszámolni?

Gyakorló szülőként nagyon jólesik meggyötört lelkemnek, hogy ilyen "csip-csup" ügyekkel is foglalkozik a gazdasági válság kellős közepén. Már az is felmerült bennem, lehet, egy óvodába jártak a gyerekeink, azért zavarja ennyire a "kötelező csomag". Nagyon rendes dolog szegény szülőket megkímélni az ilyesfajta költségektől, de akkor is ... honnan, miből?

A közoktatási törvény szerint egyébként az óvodai oktatás valóban ingyenes.

Csodálatos ajándék, amikor első pillantásra "beleszeretsz" a kisbabádba, és ennél még bámulatosabb, amikor ő "szeret beléd".

Vannak azonban olyan szülők (főleg apák), akiknek egy kicsit több időre van szükségük, úgy érzik, egy csecsemő nem igazán partner, mert nem tudnak vele kommunikálni, számukra a gyermek nem túl érdekes, amig el nem kezd beszélni. Ők nincsenek tudatában annak, hogy a kisbabák a legcsodálatosabb "párbeszédekre" képesek.

Ebből is látszik, hogy a kapcsolattartás elsajátítása nem olyan egyszerű, mint a gyermeknevelés megtanulása.

A kapcsolatteremtés képessége mindig nagyon szorosan kötődik a szülő saját élettörténetéhez. Ha valaki gyermekkorában maga is melegséget, közelséget és barátságos magatartást tapasztalt, ezáltal megtanult más emberekkel bizalomteljes kapcsolatot kialakítani. Az ilyen gyermeknek hatalmas szerencséje volt, hogy egészséges önbizalma kifejlődhetett.

Azok a szülők, akik gyermekkorukban csak ridegséget, félelmet és megbízhatatlanságot éltek át, már gyerekként sem tudtak a hozzátartozóikkal szemben bizalmas viszonyt kialakítani.

A kielégítő kapcsolatra való képességet nem lehet egyszerűen felnőttkorban megtanulni; elsajátításában azonban segítséget nyújthat a pszichoterápiás kezelés.

Sokakban felmerülhet a kérdés, mi köze van a babám iránt érzett "szerelemnek" az agresszióhoz?

Kutatások kimutatták, hogy azokban a társadalmakban és családokban, ahol a testi gyengédség gyakran megnyilvánul, sokkal kevesebb probléma adódik a düh és agresszió miatt.

Korábban írtam egy cikket arról, hogy mennyire fontos gyermekünk fejlődésében a fizikai szinten zajló játék. Ennek lényege: ha sok időt tölt el gyermekünk testi érintkezéssel járó játékokkal, nagy valószínűséggel elősegíti magasabb rendű agyának fejlődését, az összes olyan funkciójával együtt, mint például az érzelmek és a stressz kezelése.

Néha valóban nem könnyű szeretni egy gyermeket. Az egész napos  sírás, csatározások, hisztik miatt dühös vagy rá, ellenséget látsz benne, akinek egyetlen célja, hogy téged "kikészítsen".  Lehet, hogy kiskorodban te is ugyanilyen kis "méregzsák" voltál és nem szerettek a szüleid, és most önkéntelenül is ezt a helytelen viselkedést ismétled a gyermekeddel. Az is lehet, hogy egyszerűen csak elfáradtál és szükséged van egy kis feltöltődésre.

Szülőnek lenni az egyik "legstresszesebb" hivatás. Ahhoz, hogy higgadt, szerető és együtt érző szülő lehess, törődni kell önmagaddal, időt kell szánni arra, hogy testi és lelki egyensúlyod helyreálljon.

A gyermekednek éreznie kell feltétel nélküli szeretetedet, hogy békésen szerethessen egész életében.

Ne feledd: bármikor "egymásba szerethetsz" gyermekeddel, még akkor is, ha a dolog döcőgösen indul.

A gyerekek esti szertartásának fontos része az altatódalok éneklése. Lehet, hogy azt gondoljuk, gyermekünk nem kíváncsi a dörmögő hangunkra, és a szomszédok tetszését sem nyerné el. A szomszédokat azonban nyugodtan elfelejthetjük, abban pedig biztosak lehetünk, hogy gyermekünknek a mi hangunk a legszebb a világon.

A "Tente, baba, tente" és a többi egyszerű népköltés először talán kicsit banálisnak tűnik, de megnyugodhatunk, a gyerekek szeretik az ilyen altatódalokat. Nem a szöveg a döntő, hanem az, hogy énekelünk. Kisbabák esetében elegendő a halk dúdolás, vagy egyetlen sor ismétlése.

Az édesanya jelenléte és előadása, hangjának csengése felbecsülhetetlen érték a gyermek számára, amit a világ egyetlen cédéje sem tud helyettesíteni.

Énekelni nemcsak esténként lehet. Énekeljünk, amikor csak lehetőség adódik: reggel felkeléskor, játék közben, főzőcskézés során, ha esik az eső, ha fúj a szél, ezek mind-mind remek alkalmak a közös dalolásra, mely szülőnek, gyermeknek egyaránt nagy örömöt okoz.

Ugyanez érvényes a muzsikálásra is. Sok családban rejtőzik eldugott helyeken egy-egy hangszer: régi gitár, egy szájharmonika, esetleg furulya, de házi készítésű hangszerekkel is próbálkozhatunk (pl. bab csörgődob). A régi tudás felfrissítése mindig örömet okoz. Ha szeretnénk gyermekünket zeneileg is fejleszteni, fedezzük fel újra saját muzikalitásunkat! Legyünk újra gyerekek és élvezzük a játékot!

Segítségül néhány altatódal:

Aludj, baba, aludjál,

Nyuszika is alszik.

Este van a faluban,

Esti harang hallszik.

*

Tente, baba, tente,

A szemedet hunyd be,

Aludj, ingó-bingó,

Kicsi rózsabimbó.

Alszik az ibolya,

Csicsíja babája.

*

Tente, baba, tente

Itt van már az este,

Köszöntgetnek szépen,

Csillagok az égen.

*

Aranyszárnyú pillangó,

Hol vagy, te kis csapongó?

Minek szállsz oly messzire,

Szállj a baba szemire.

Mondj neki egy szép mesét,

Fogd be mind a két szemét,

Ha ő alszik csendesen,

Sárika is elpihen.

Minden nótám oda már,

Gyere gyorsan, kismadár,

Hátha szebb a te dalod,

Tán te majd elaltatod.

*

Aranykertben aranyfa,

Aranymókus alatta.

Aranybaba szundikál,

Aranyszúnyog muzsikál.

Cini-cini kisbaba,

Édesanya csillaga.

*

Én éjjel álmomban

Aranykertben jártam,

Aranykertben aranyfán

Aranymadárt láttam.

Aranymadár azt mondta,

Aludj, aludj, Katinka.

Ezt a verset tavaly a nagylányom mondta el nekem az óvodai anyáknapi ünnepségen. Én pedig sok szeretettel küldöm most minden kedves Anyukának, aki olvassa a blogomat.

Csorba Piroska: Mesélj rólam!

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam?

És tehozzád hogyan szóltam,

amikor nem volt beszédem?

Honnan tudtad mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél,

meleg tejeddel etettél?

Akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,

mesélj rólam!

Milyen lettem,

amikor már megszülettem?

Sokat sírtam

vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,

akkor is szerettél volna?

1925 óta minden év május első vasárnapján az édesanyákat ünnepeljük.

Nélkülük nincs élet. Világra hoznak bennünket, felnevelnek, és egész életünkben mellettünk vannak. Számíthatunk a segítségükre, gondoskodásukra, támaszt nyújtanak a bajban, vigasztalást a bánatban, szeretetet adnak, amíg élnek. A világ legnagyobb csodájára, a teremtésre képesek.

Mi is a történelmi háttere ennek a napnak?

1872-ben az Egyesült Államokban Julia Ward Howe vetette fel az anyák megünneplésének gondolatát. Hivatalos ünneppé nyilvánítása a philadelphiai Anna Jarvis nevéhez fűződik. Édesanyjára való emlékezésnek szánta ezt a napot, aki az "anyák barátságának napja" néven kezdeményezte az édesanyák köszöntését. Erőfeszítését siker koronázta, mert 1914-ben Wilson elnök nemzeti ünneppé nyilvánította az anyák napját.

Az anyák napja az egyik legszebb virágos ünnepünk, köszöntsük méltó módon virágokkal, a természet ékszereivel az édesanyákat.

A gyerekek maguk szedte orgonacsokránál nincs meghatóbb anyák napi virág, de elérzékenyülnek az édesanyák minden apró figyelmességtől, egy kosár virágtól, egy szál tulipántól éppúgy, mint egy csokor gyöngyvirágtól, nefelejcstől vagy bármelyik tavaszi virágtól.

Ballagás napja = ügyintézés napja. Hogy ez mit is jelent? Mint kisgyermekes anyának, nem kis szervezést és fejtörést okoz egy-egy hivatali ügy elintézése.

A hozzávalók listája: tömött hátizsák, egy heti élelem, szórakoztató játékok, mesekönyvek tömkelege és egy fő szórakoztató személy (ez lennék én).

Nem tudom, ki hogy van vele, de én valahogy mindig úgy érzem, ha nem gyerekkel lennék, biztos, előbb végeznék, sőt, már az is meg szokott fordulni a fejemben, szándékosan váratnak az ügyintézők (lehet, hogy a "gyivisek" titkos kémei és csak arra várnak, anyukánál szakadjon a cérna és már vigyék is a gyereket). Ez persze hülyeség, de a 2-3 órás várakozás már képes ilyen kényszerképzeteket előidézni.

De MA minden megváltozott! Csodálatos felfedezést tettem közepes méretű kis vidéki városunkban:

Az utcák tömve voltak mindenféle korosztállyal, szép ruhában és kezükben rengeteg virággal. Először bosszankodtam, hogy lassan tudok haladni babakocsival, de aztán, mivel az első helyen 10 perc alatt végeztem a korábbi 40 helyett, a második helyen pedig csak azért tartott 5 percig az ügyintézés, mert közben a kislányom lelépett (útközben elveszítettük az egyik matricás albumát és visszament megkeresni); kezdett valami összefüggés derengeni a virágcsokros emberek és a hivatali helyek tátongó üressége között.

Bizony, bizony: ballagás volt a mi szép kis városkánkban, és nagyon megdicsértem magamat, hogy ilyen okosan mára szerveztem az ügyek intézését (igaz, csak véletlenül!).

Úgyhogy levontam a következtetést: ezután figyelemmel fogom kísérni a tömegeket megmozgató rendezvényeket és csak aznap és abban az időintervallumban megyek "papírozni" (ez természetesen csak a hétköznapokra vonatkozik).

Akinek a gyermeke Pán Péter-rajongó, az biztosan, tudja, miről van szó.

Akinek nem, annak gyorsan elmesélem röviden a történetet: egy három gyermekes család legidősebb gyermekét nagy fantáziával áldotta meg a teremtő, így esténként ő mesél kisebb testvéreinek. Mégpedig Pán Péterről, a hős és bátor fiúról, akivel mindig csodálatos kalandok esnek meg. Egy este pedig "egész véletlenül" megérkezik Pán Péter is, aki felajánlja Wendynek, a mesélő kislánynak, hogy elviszi Sohaországba, ahol ő és az eltűnt fiúk élnek. A kislány nagyon boldog, de ragaszkodik hozzá, hogy a testvéreit is elvigye magával és itt hangzik el ez a bizonyos mondat: "Irány Sohaország!". Sohaországban pedig fantasztikus kalandok várják a testvéreket, indiánoktól elkezdve a gonosz Hook kapitányig és még sok minden más.

Ki gondolta volna, hogy Sohaország valóban létezik, mégpedig Magyarországon. Igaz, hogy Seholszigetnek hívják, de ez mit sem csökkenti a vonzerejét.

A Seholszigeti Élménypark pedig egy nógrádi településen, Nőtincsen található. Az élményparkban lámák, pávák, szamarak, birkák és kisvasút várja a családokat. Indián sátrakban, vagy lábakon álló faházakban lakhatnak az ide látogatók.

Különböző kreatív foglalkozásokra is lehetőség van: fazekasság, fafaragás, kovácsmesterség, illetve a lovaglás művészetét is elsajátíthatják az érdeklődők.

Loós Sándor lovasmester szerint nem pusztán élményeket kínálnak az ide látogatóknak. "Ez egy életpark! Azt próbáljuk megmutatni, mennyi szépség, gazdagság, életre szóló tanulság rejlik az ősi mesterségekben, a táj, az állatok és növények ismeretében."

Az élménypark május elsejétől újra várja vendégeit. Az ünnepre való tekintettel rengeteg programmal, zenével, tánccal és mi szem, szájnak ingere. Bővebb információt a  www.seszi.hu honlapon  találtok.

Szerintem nagyon klassz kirándulási lehetőség az elkövetkezendő hosszú hétvégére. A gyermekeknek felhőtlen szórakozást ígér; és mivel anyukák akkor érzik a legjobban magukat, ha a gyermekük boldog (gondolom apukák is), ezért az egész családnak jó lehetőség a pihenésre, feltöltődésre.