Eljött a szeptember és pici lányom számára megkezdődött a várva várt ÓVODA. Kíváncsian figyeltem, vajon a második gyermeknél milyen lesz a beszoktatás: sírunk mind a ketten vagy csak én, esetleg egyikünk sem?

A beszoktatást már egy héttel az ovikezdés előtt megkezdtük, ami abból állt, hogy minden nap elsétáltunk az oviba, megismerkedtünk az óvónénikkel (akiket egyébként ismertünk, de azért mégis más, ha már a "saját" óvónénink) és a leendő játszótársakkal.

Az első, ami feltűnt, hogy "hivatásos" ovisként már nem olyan bátor a kicsikém, mint, amikor a nővéréért jöttünk. Fogja a kezemet, csak hosszas biztatásra megy a többiekkel játszani, én pedig szép lassan, egyre távolabbról figyelem a játékát. A harmadik nap pedig már egy félórára elmentem, hogy melegítsünk egy kicsit az elválásra, de nem volt semmi gond.

Összegezve a beszoktatással kapcsolatos élményeimet, a következőket tapasztaltam:

• a beszoktatás nemcsak egyértelműen a gyerekekről kellene, hogy szóljon, hanem a szülőkről is (néha azt látom, anyukának sokkal nehezebb elengedni a gyermekét, mint fordítva)
• első gyermekes anyukák (apukák) szinte mindig ugyanazokat a hibákat követik el (természetesen nem szándékosan, inkább a tapasztalat hiányából fakadóan).

A mi első "igazi" ovis napunk részemről ugyanolyan gyömörgörccsel indult, mint néhány évvel korábban az első gyermekemnél; annyi különbséggel, hogy most már tudtam kezelni a helyzetet.

Lazán, mondókázva, énekelgetve sétáltunk a parkon keresztül az ovi felé. Útközben megnéztük a patakban úszkáló kacsákat, megbeszéltük,  biztosan azért vannak kevesen, mert a kicsik náluk is oviba mentek.

Az oviban gyors átöltözés, puszi-puszi, "érezd jól magad, kicsim" után villámgyors távozás, nehogy halljam a sírást. A kényelmes tempónknak köszönhetően ugyanis összefutottunk az öltözőben néhány sírós kisgyerekkel, akik rémülten kapaszkodtak anyukájukba, és hát ... igen, nincs mit szépíteni, torkaszakadtukból üvöltöttek. Az én pici lányom kimeredt szemekkel nézte őket és suttogva kérdezte: "mama, miért sírnak a gyerekek?"

Jó kis kérdés az első ovis reggelnél, de kivágtam magam: "azért sírnak, mert még nem tudják, milyen jó lesz az oviban játszani a többi kisgyerekkel és inkább az anyukájukkal szeretnének maradni". Miközben próbáltam menteni a helyzetet, éreztem, hogy egyre jobban szorítja a kezem, ezért gondoltam, hogy nekem innen űrhajókat megszégyenítő sebbességgel kell távoznom. Még "profi" beszoktató anyaként sem bírtam volna elviselni a sírását, mert akármennyire második gyermek, azért mégiscsak ez az első napja az oviban és nekem is az első napom nélküle.

De teljesen felesleges volt izgulnom, az óvónénik délutáni beszámolója szerint nem volt semmi probléma: ügyesen ebédelt, aludt. Én pedig nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen jól sikerült már az első napunk.

Nem utolsósorban pedig fantasztikus érzés volt sírás nélkül kijönni az ovikapun (ellentétben más anyukákkal!).

Ha van kedvetek, írjátok meg ti is az ovis beszoktatásotok történetét. Kíváncsían várom, nektek, hogy sikerült!