Alkér Orsolya (www.csodasuli.hu) önállóan gondolkodó gyermekekről szóló cikke nem kisebb dolgot állít, minthogy "Magyarország gazdasági jövője attól is függ, hogy mi hogyan olvasunk esti mesét, és attól, hogy milyen kérdéseket teszünk fel együtt olvasáskor kisgyermekünknek".
Valójában arról szól a cikk, hogy az utóbbi évek felmérései alapján kiderült, milyen rosszul kérdezünk: zárt kérdésekkel bombázzuk gyerekeinket, akik ennek következtében nem képesek az önálló gondolkodásra és véleményalkotásra.
Példaként említi Brazília, Oroszország, India és Kína gazdaságát, mely országok gazdasági fejlődése "rakétasebességgel" száguldott el a többi ország mellett, miután felismerték a szövegértés fontosságát és megreformálták oktatási rendszerüket.
Mondanivalója jobb megértése érdekében "A három kismalac" történetén keresztül mutatta be, hogyan is kellene kérdeznünk, hogy ne akadályozzuk gyermekünk fejlődését.
Nem vagyok gazdasági szakember és bevallom őszintén nem is érzek ellenállhatatlan késztetést arra, hogy más országok gazdasági helyzetét tanulmányozzam. Ebből következik, fogalmam sincs, mennyire helytállóak Orsolya megállapításai a fenti országok gazdasági fejlődését illetően.
Ellenben az esti mese olvasásával és konkrétan "A három kismalac" című mesével kapcsolatban van néhány gondolatom:
Valóban nem mindegy, milyen mesét olvasunk gyermekünknek és az sem mindegy, hogyan. Mesét olvasni, mondani bármikor lehet, de az esti mese az egy fogalom. Esti mesét csak este mesélünk, összebújva, akár gyertyát gyújtva, ezzel is érzékeltetve, hogy lezárult a nap. Az esti mese kiválasztásánál nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a mese hangulatát viszi magával gyermekünk, ez határozza meg éjszakai nyugalmát és a másnap derűjét.
Bruno Bettelheim "A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek" című könyvében is szerepel egy történet arról, mennyire fogékonyak a gyerekek a mesét olvasó hangulatára, tudatalattijára. Bettelheim egy apuka esetét meséli el, aki épp elhagyni készült feleségét és kisfiát és nagyon aggódott, hogy fia teljesen a felesége befolyása alá kerül. Esti meseként a "Jancsi és Juliskát" választotta, ám annál a résznél, amikor a boszorkány ketrecbe zárja Jancsit, hogy felhízlalja és később levághassa, az apa közölte, hogy álmos és nem olvasta tovább a mesét. A kisfiú ötéves kora ellenére megértette, hogy apja el akarja hagyni őket és apja az anyját fenyegető személyiségnek érzi. Valószínű, nem lehetett könnyű éjszakája a kisfiúnak, de a történtek alapján megértette, szembe kell néznie a helyzettel, hogy egyedül marad anyjával, nincs más megoldás. Reggel mindezt elmesélte anyjának és még azt is hozzátette, tudja, ha az apja elhagyja őket, az anyja gondoskodni fog róla.
Többek között ebből is következik, hogy a meséket nem szabad kérdésekkel szétcincálni, elemezgetni, mert a mese pont ettől veszíti el varázsát és értelmét. Hagyjuk meg gyermekünknek a mese befogadásának lehetőségét; ne akarjuk mindenáron megmagyarázni, miről szól az a mese.
Tisztában vagyok vele, sokan nem tartják "komoly" műfajnak a mesét, mert "nem is igazak, meg egyébként is semmi olyan nincs benne, amiből tanulhatna a gyerek".
Véleményem szerint viszont a meséből éppen azt tanulhatják meg a gyerekek, ami az életben a legfontosabb. Megtalálják arra a kérdésre a választ: ki vagyok én és mi a dolgom ezen a világon? Ráadásul az egyetlen olyan műfaj, amely utat mutat , hogyan találják meg a helyüket a világban és ehhez milyen tapasztalokra van szükségük.
A szülők többsége hajlamos gyermekét megkímélni a rossz dolgoktól és csak az élet napos oldalát mutatni és távol tartani a mindennapok szorongató problémáitól. Pedig a gyerekek érzik, hogy nem minden szép és jó, hiszen saját maguk sem mindig jók, pedig mennyire szeretnének szót fogadni anyának és ettől nagyon rosszul érzik magukat. Az imádott anyát is néha annyira képesek gyűlölni és ha nem segítjük őket saját érzéseik elfogadásában, nekik tesszük a legrosszabbat. Ilyenkor van szükség a mesére, ami képek által, szimbolikus formában segít megbirkózni a nehézségekkel és konfliktusokkal.
Visszatérve az eredeti gondolatra: vajon tényleg van összefüggés a mesélés módja és a gazdasági fejlődés között?
Elképzelhetőnek tartom, bár véleményem szerint nem a nyílt kérdések feltevésével lenne kapcsolatos a fejlődés, inkább a mesék világának megismerésével. Vagyis inkább annak a teóriának az elfogadásával, hogy igenis vissza kell mennünk a gyökereinkhez, többek között a mesékhez, hogy jobban megismerjük magunkat és ezáltal képesek leszünk a fejlődésre. Hiszen a mese azt sugallja, hogy a boldog, tartalmas életet bárki elérheti, aki képes megbirkózni az előtte álló nehézségekkel és nem riad vissza a veszélyektől - az igazi identitás is csak így érhető el.
"Minden gyermekben megvan a cselekvési vágy és a világ megismerésének igénye, csak annak kibontakoztatását kell elősegíteni."(Maria Montessori)
A gazdasági fejlődéshez pedig elkerülhetetlen, hogy kezünkbe vegyük a sorsunk irányítását, ide tartozik a helyes pénzkezelés (egyáltalán a pénzzel való tudatos foglalkozás) és a felelős választás kérdése is: mit kövessünk az életben: az örömelvet vagy a valóságelvet? Herkules mítoszán kívül erről szól "A három kismalac" meséje.
Kis túlzással állíthatom - Bettelheim elemzése alapján -, ha a világ egy kicsit több figyelmet szentelt volna ennek a mesének, több gazdasági válság is megelőzhető lett volna. (Robert Kiyosaki szerint 2016-ig újabb válság várható!)
Bettelheim véleménye szerint "a házak, amelyeket a kismalacok építenek, az emberi haladás történetét szimbolizálják: az összetákolt kalyibától kezdve a faházon át egészen az erős téglaépítményig. Lélektanilag a kismalacok tevékenységének fejlődése azt mutatja meg, hogyan szorul háttérbe az ösztön-én dominanciája, és hogyan alakul ki a felettes én befolyása alatt álló, de lényegileg én-vezérlésű személyiség.
A legkisebb malac szalmából tákolja össze a házát, a középső fából; mindketten hanyagul és sietősen, hogy minél előbb mehessenek játszani. A fialabb malacok az örömelv szerint élnek, azonnali kielégülésre törnek, a jövővel és a valóság veszélyeivel nem törődnek, bár a középső malac némi haladást mutat, mert a kicsiénél valamivel erősebb házat próbál építeni.
Csak a harmadik, a legöregebb kismalac tud a valóságelvhez igazodni: egy időre le tud mondani a játékról, s aszerint cselekszik, amennyire látja, hogy mit hozhat a jövő. Még a farkas viselkedését is jól számítja ki - az ellenségét, a bennünk lakozó ismeretlenét, aki szeretne minket elcsábítani és csapdába ejteni. Ezért képes arra, hogy a nála erősebb és vadabb ellenséget legyőzze. Az ádáz és pusztító farkas azokat az aszociális, tudattalan és kártékony erőket képviseli, amelyekkel szemben meg kell tanulnunk védekezni, s amelyek csak az én erejével győzhetők le.
A mese kismalacaival azonosuló gyermek azt szűri le magának, hogy igenis van lehetőség a fejlődésre, hogy az örömelvtől el lehet jutni a valóságelvhez, hiszen ez utóbbi voltaképpen csupán az előbbinek egy némileg módosított változata. A kismalacok története egy olyan átváltozást jelenít meg, melynek során nem kell lemondani minden örömről, csak ezentúl a kielégülést a valóság követelményeihez alkalmazkodva kell keresni.
A három kismalac hatása abban rejlik, hogy a gyermek gondolkodását saját fejlődésére irányítja; de a mese nem fogalmazza meg, milyen legyen ez a fejlődés, hanem hagyja, hogy a gyermek maga vonja le a következtetéseket. Csakis ez segíti elő a személyiség igazi érését; ha a gyermeknek pontosan megmondjuk, hogy mit kell csinálnia, önnön éretlenségének béklyóját egyszerűen csak felcseréljük a felnőtt diktátumok bilincseivel."
Természetesen nem kötelező elfogadni ezt a nézetet, de milyen jó hinni legalább egy mese erejéig egy jobb világ csodájában?
Az önálló gondolkodásra nevelést illetően pedig azt gondolom, nem a nyílt kérdések feltevése adja a megoldást, hanem a meghitt, nyugodt családi beszélgetések. Amikor nem csak a tv-műsor vagy újság lapjai közül kikukkantva hümmentünk egyet a gyerek monológjára, hanem kommunikálunk vele - okosan, értelmesen, ahogy azt gyermekünk megérdemli.
"A gyermek fejlődésének szabadsága nem azt jelenti, hogy egyszerűen magára hagyjuk a gyermeket, hanem azt, hogy segítő szeretettel emeljük köréje a megfelelő környezetet."(Maria Montessori)
Te mit gondolsz erről?
Utolsó kommentek