Kányádi Sándor: Zsörtölődő

Elegünk van már,

elegünk.

Meddig kell még

dideregnünk?

Mondják a kupás-

cserepet

megülő fagyos

verebek.

Télen által is

nyaraló

fecskének lenni

volna jó,

csettegeti a

 porkahó

alatt csőrölő

kis rigó.

Varjú körözget,

billeget,

letácsol rigót

s verebet.

Hogyha kedves a

tollatok,

annyit ne sopánkodjatok.

Megértem én már eleget,

ennél is zordabb

teleket.

De olyat eddig

sohasem,

hogy vége egyszer

ne legyen.

Osvát Erzsébet: Vége a télnek

Szürkül a hó, csepeg az eresz:

Az öreg Tél más szállást keres.

Pajkos napsugarak nevetnek.

Hírnökei a kikeletnek.

Kergetőznek a virgonc szellők:

Lobognak az asszonyi kendők.

Csörren a jég, rabon a bilincs.

A dermedtségnek már nyoma sincs.

Éled a folyó, nyújtózkodik.

Nem fedi páncél hullámait.

Cuppogó cipők a járdán -

kamasz fiúra szöszke lány vár.

Szemében kéken derül az ég.

Tavaszodik! A télből elég!

Drégely László: Télkergető

Fenn az égen, lenne a réten

fúj a szél.

Felhőt kerget,

kis verebet nem kímél.

Hess szél! Hess szél!

Tvasz van már,

nem tél!

Tamás Mária: Ki űzi el a telet?

Teletűző,

Fűnövesztő

harang hangú

csengetyűző,

eszterlánci

cérnát fűző

kikelet.

Osvát Erzsébet: Télkergető

Fuss, te Tél!

Fuss, te Tél!

Jön a Tavasz, utolér.

Jön óriás

sereggel,

hóolvasztó meleggel.

Eső dobol

hátadon,

a Nap sem lesz pártodon.

Hányszor mondjam,

tűnj el gyorsan,

szépszerivel, míg lehet.

Mert ha vársz - hát jaj neked!

Ha tetszettek a versek és szeretnél még hasonlókat olvasni, iratkozz fel a blogértesítőre, hogy szólni tudjak, ha új bejegyzés érkezik.