Bizonyára veletek is előfordult már, hogy nem álltatok a sarkatokra az esti mese olvasása idején. Ilyenkor szokott előfordulni a "még egyet, még egyet!" című műsor, amit én egyáltalán nem tartok főbenjáró bűnnek, hiszen melyik gyerek ne szeretne mesét hallgatni, és melyik szülő ne szeretne mesét olvasni (na ne, ugye ezt nem mondod komolyan?).

Én imádok mesét olvasni, és ha lehet, akár többet is hajlandó vagyok elolvasni, bár nálunk az alap az kettő, vagyis 1 + 1, merthogy 1 a nagynak és egy a kicsinek.

 A hétköznapokban azonban nem árt kordában tartani a meseolvasást, ugyanis a másnap reggeli kialvatlanságból fakadó nyűgösség leküzdése nem tartozik a kedvenc anyai feladataim közé.

De még ennél is rosszabbul járhatunk, ha nem megfelelően választjuk ki az esti mesét, hanem esetleg gyarló módon gyermekünkre bízzuk a választást. Ebben az esetben számíthatunk a hajnali 2-kor felhangzó keserves sírásra, amivel kábán, álomittasan nem igazán tudunk mit kezdeni. Ez ugyanis a rémálmok helye és ideje, amit azonban gondos meseválasztással elkerülhetünk.

Pici lányom rémálmát a következő mese váltotta ki: A liba és a hal.

"A liba mindennap lejárt a tóhoz megmártózni. A hal ott várta őt. Hamarosan összebarátkoztak. Lúdanyó el sem tudta képzelni, hogy miért jár a lánya mindennap fürödni. Egyik nap elhatározta, hogy követi őt, és így vette észre, hogy beleszeretett egy jelentéktelen halba.

Lúdanyó mérget öntött a tóba, hogy a lánya ne találkozhasson többet  a hallal. A tó vize másnapra zöldessé vált.

A liba, mint mindig, kiment a tóhoz, a hal azonban soha többé nem jött, és a liba belehalt bánatába."

Picikém többször is kérte, hogy olvassam el és én gyanútlanul meg is tettem, bár közben megbeszéltem magammal, hogy ez a könyv nem tetszik nekem,  száműzetésre ítélem a gyerekszobából (mentségemre legyen mondva, ajándékba kaptuk).

Hajnalban arra ébredtem, hogy ráugrott a gyerekem a fejemre, össze-vissza tapogatott és közben azt kiabálta, hogy valaki mérget öntött a számba és meghaltam. Az ijedtségtől egyébként tényleg majdnem frászt kaptam, így néhányszor megismételtettem vele, hogy mi is az oka a halálra rémisztésemnek. Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy mi történt: éjszaka bementem a szobájába becsukni az ablakot, félig felébredt és ez az esemény meg a mese összefolyt a kis fejében és ez okozta a zűrzavart. Reggelig nagyon sokszor el kellett neki mondanom, hogy csak én voltam a szobájában, senki más nem jöhetett be, meg egyébként is itt vagyok, élek, senki nem öntött mérget a számba. Még másnap is ennek a hatása alatt volt(unk), ő az ijedtségtől én meg az álmosságtól.

Ott és akkor nagyon sajnáltam, hogy nincs egy vacak kandalló vagy legalább egy kemence a lakásunkban, hogy minél előbb tűzre vethessem ezt a borzalmas könyvet.

Bár természetesen a saját felelősségemet sem hagytam ki a dologból: hiába vertem volna azonban a fejemet a falba, az sem segített volna a történteken.

Levontam a következtetést: legközelebb az ajándékba kapott könyveket először a-tól z-ig elolvasom egyedül, utána adom a gyerekem kezébe; továbbra is fenntartom magamnak a jogot, hogy én válasszak esti mesét, kivételes esetekben (mert azért ilyenek is vannak!) pedig a felülbírálat jogát ítélem meg magamnak a nyugodalmas éjszakáink érdekében.

Az idézett mese a fenti képen látható mesekönyvben található; senkit sem biztatok a megvásárlására.

Nektek voltak már hasonló rémes meséitek?