Hétvégén egy szülinapi buliban voltunk, ahonnan - jó szokásunkhoz híven - egy kölcsön mesekönyvvel tértünk haza. A könyvajánló szerint a mesekönyvben a kedvenc hercegnőink (Hófehérke, Csipkerózsika, Bell, Jázmin, Ariel, Hamupipőke) megmutatják, hogyan tehetjük boldogabbá, akik igazán fontosak nekünk.

Próbáltam nem túl kritikusan olvasni a történeteket, de sajnos, ismét meg kellett állapítanom, ez nem az a mesekönyv, amit jószántamból beletennék a könyvesboltban a kosaramba.

Természetesen volt néhány szép gondolat a barátságról, az őszinteségről, és néhány jó tanács, mint pl. adjuk önmagunkat a barátságban és a szerelemben is, akkor lehetünk boldogok.

Az egyik mese olvasásakor viszont fennakadtak a szemeim: olyan dologban próbálja befolyásolni a gyerekem véleményét, amiről fogalma sincs, hogy mit jelent, ráadásul, ha utánozni próbálja a történet főhősét (Jázmin), valószínű, nem is nagyon fogja megtudni, milyen a boldog szerelem.

A történet lényege röviden: Jázmin (Aladdin című meséből) próbálja a dzsinnt felvidítani, aki azért szomorkodik, mert nem talál magának társat. Jázmin vigasztalásként elmeséli a saját tapasztalatát a férjjelöltekkel, mennyi szörnyűségen kellett keresztülmennie, mire megtalálta az igaz szerelmet. Nagyon pozitív megnyilvánulás volt a részéről, hogy a ruhákat és az ékszereket nem tartotta fontosnak, rájött, nem ezek okozzák a boldogságot. Viszont megjelent a női emancipáció gondolata a mesében, ami nagyon tanulságos:

"Ahogy teltek a napok, úgy tűnt, a kérők is egyre rosszabbak lettek. Az egyik legborzasztóbb Macsó herceg volt.

- Hercegnő, van egy birodalmam, ahol csak a főzésre és a takarításra lenne gondja. Jázmin megdöbbent.

- Hol él maga? Azt akarja, hogy én végezzem a házimunkát? - kérdezte.

- Igen, olyan feleséget keresek, aki hajlandó rá - válaszolta.

- Valóban? Én pedig olyan férjet keresek, aki nem a kőkorszakban él!"

Ezek után csoda, ha a gyerekünket nem bírjuk rávenni a házimunkára, hiszen az csak az őskorban volt szokás?!

Bárhogy csűrjük-csavarjuk a nők jogait, azért én mégis azt gondolom, az otthon melegét, a családias légkört még mindig a nő tudja megteremteni. Az lenne a tökéletes, ha ebben maximális segítséget kapna a párjától, de ez már inkább a fiús mamák felelőssége; nagyon sok múlik azon, hogy otthon mit láttak, mire tanították anno a férjünket. Ha otthon az volt a természetes, hogy anya csinál meg minden házimunkát, apa pedig a tévé előtt söröz, vagy a takarítás ideje alatt lelép a barátaival, akkor valószínű, hogy hiába vagyunk az emancipáció lelkes hívei, ha a férjünknek teljesen más az elképzelése.

Azt gondolnánk, hogy a gyerekeknek azt számít csak, amire megtanítjuk őket, ezért fontosak a korai fejlesztések. Ez viszont tévhit! A gyermekünk abból tanul a legtöbbet, amit tőlünk lát: nem a könyvből, meg a fejlesztő foglalkozáson fogja megtanulni, hogyan kell zöldséget mosni és szeletelni, hanem tőlünk, mivel már kisbaba korában magunk mellé tesszük, amikor a konyhában dolgozunk. A takarítás, rendrakás ugyanilyen téma: a gyerekek utánzással tanulnak, ha tőlünk azt látják, mindig a helyére tesszük, amivel foglalkozunk, akkor valószínű, ők is ezt fogják tenni. Ha azt látják, hogy mindennap felporszívózunk, nekik sem fog nehezükre esni, hogy a saját kis szobájukat rendbe tegyék, főleg, ha még eszközöket (kis seprű, lapát, stb.) is kapnak hozzá.

Az utóbbi időben több fórumon is felmerült a gyerekvállalás kérdése pro és kontra; az egyik ismert női újságból idézek:

"Nekem tetszenek a kisbabák az utcán, de nem vágyom arra, hogy anyuka legyek. Mert láttam, hogyan élt anyu mellettünk. Tanult velünk, különórákra cipelt minket, szülői értekezletekre rohant, főzött, takarított, olyan volt, mint egy szolga, a napi nyolcórás munkája mellett. Kell ez nekem?"

Ugye mennyit számít a példa? Apuka teljesen hiányzik a képből, vajon miért? Az egyik történet mese, a másik valóság. Ha megkérdeznénk a férjünket, vajon melyik variációt választaná? Mert ez sem mindegy! Nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan férj, aki egy életen át elviselné, hogy a felesége nem főz és nem takarít. Viszont a második variáció sem tökéletes: egy boldog párkapcsolatban a férjnek nem egy háztartási rabszolgára van szüksége.

Mi lehet a megoldás?

Szerintem az, ha úgy éljük a mindennapjainkat, hogy a gyermekünk nyugodtan utánozhasson. Jó, ha látja, hogy anya szeret a konyhában sertepertélni, mert akkor ő sem nyűgként fogja megélni a sütést, főzést. Fontos, hogy valóban szeretettel készítsük az ételt, lehetőleg a többi családtag bevonásával. Már az egészen pci gyerekre is lehet feladatokat bízni, amitől nemcsak ő érzi magát fontosnak, de mi is hamarabb elkészülünk. A takarítást, bevásárlást, gyerekek körüli feladatokat, ügyek intézését pedig tanácsos beosztani egymás között. Így anya sem lesz leterhelve túlságosan, jut magára is ideje és apa sem érzi úgy, hogy kimarad valamiből.

Egy utolsó, fontos gondolat: ha úgy érezzük, hogy a férjünk aránytalanul keveset vállal a házimunkából, gondolkodjunk el rajta, lehet, hogy azért, mert nem is kértük rá. A nő és a férfi teljesen máshogy látja az ilyen típusú feladatokat: amíg egy nőt zavar a fürdőből kiömlő szennyes, addig a férfi lazán átlép rajta, fel sem merül benne, hogy esetleg be kellene pakolni a mosógépbe. Ne várjuk tőle, hogy magától elmenjen bevásárolni, vagy neki álljon krumplit hámozni. Kérjük meg! Az is lehet, hogy szívesen vállalja, sőt, arra várt egész eddig, hogy hasznossá tegye magát, csak nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

 Ha a gyermekünk azt látja, hogy a családban mindenki jókedvűen végzi a vállalt feladatát, ő is szívesen vesz részt a munkamegosztásban. Ja, és ne olvassunk olyan mesekönyvet a lányunknak, ami összezavarhatná a jól megtervezett családi idillt.

 Neked mi a véleményed a női emancipációról? Fontos gyermekkorban megtanítani a lányunknak, vagy maradjon az ősi munkamegosztás?