A minap az iskolából hazafelé jövet összefutottunk a nagylányom egyik osztálytársának édesanyjával, aki arról lelkendezett, hogy a kisfia milyen ügyesnek tartja a lányomat, akit az olvasásáért az igazgató néni is megdicsért.
Természetesen megköszöntöm a bókot, de aztán elmondtam, szerintem semmi különös nincs a gyerekem olvasásában, nem hiszem, hogy szebben olvasna a többieknél. Erre anyuka meglepődve rám nézett: "Nem gondolod, hogy túl szigorú vagy egy kiselsőshöz?"
Hát, bizony nem gondolom és különben sem vagyok szigorú. De azért nem hagyott nyugodni a dolog és megkérdeztem az én ügyes, tehetséges kislányomat: "Mondd, csak édesem, te máshogy olvasol az iskolában, mint itthon?" A válasz: "Igen, mama, máshogy." Hohohohó, akkor itt van az a bizonyos kutyus elásva.
Mivel azonban kíváncsi voltam az okára is, ezért tovább faggattam. Nem fogjátok elhinni, mi volt a válasz: "Azért olvasok máshogy az iskolában, mert ott megdicsérnek és megtapsolnak." "De kicsikém, én is megdicsérlek, amikor ügyesen olvasol!" "Igen, mama, de az iskolában sokkal többen dicsérnek és tapsolnak meg."
Miért meséltem el nektek ezt a történetet? Hogy lássátok, mennyire fontos gyermekeink számára a dicséret, még akkor is, amikor otthon megkapják tőlünk, de azért a közösség - ahol kis élete nagy részét tölti - elismerése talán még fontosabb.
Nem vagyok féltékeny, sőt büszke vagyok, hogy ilyen ügyesen megállta a helyét "új családjában" az "én kis elsősöm".
Utolsó kommentek